A kezdetektől sokféle eszközt használtak a fényképezéshez, a fényképek rögzítéséhez. Jellemzőjük volt, hogy hatalmas, állványon lévő eszközök voltak, főként a kimondottan fotózással foglalkozó, és azzal pénzt kereső emberek számára (innen a “Profi fotós” kifejezés. Profession = szakma). Az első igazi áttörést talán a kifejezetten az amatőr és hobbi fotósoknak fejlesztett, 1888-ban a Kodak által piacra dobott fényképezőgép típus volt, ami egy lényegesen kisebb formátum volt, és egyszerű használata lehetővé tette a fotográfia széleskörű elterjedését. Ez a gép már cellulóz filmre fotózott, és a Kodak vállalta az előhívást is. A következő nagyobb mérföldkő talán a Leica I 1925-ös megjelenése volt, ami először használta az azóta standardnak számító 35mm-es filmet. Ez a film méretében a fele volt az addig használtaknak, így ez egy jóval kisebb, kompaktabb kamerát eredményezett.
Ez a méret, és kialakítás lehetővé tette a fotózás széles körben elterjedését, számtalan gép és gyártó jelent meg hosszú időn keresztül a legegyszerűbb, műanyag vázas point-and-shoot kameráktól a profi, cserélhető objektíves, sorozatfotózásra képes, időjárás álló, markolatos gépekig. Röviddel ezután megjelent az első SLR, azaz Single-Lens Reflex fényképezőgép, ahol az átnézeti keresőt felváltotta a tükörnézeti kereső. Lényege, hogy az addigi, jellemzően a fényképezőgép szélén lévő átnézeti keresővel szemben egy tükör segítségével azt a képet látjuk, ami az objektívbe jut, azaz pontosan azt a képet, amit fotózunk. Hosszú kísérletezés után 1999-ben megjelent az első DSLR (Digital Single-Lens Reflex) fényképezőgép, a Nikon D1. Hasonló rendszerben működött, mint az SLR gépek, de már nem filmre történt a rögzítés, hanem digitális szenzorral rögzítette a képet. Ekkor még egy jóval kisebb szenzort használtak, a standardnak számító 35mm-es szenzor (full frame, 36mmx24mm) 2002 ben jelent meg a Contax N és a Canon 1Ds gépekben.
Miért volt fontos, hogy a digitális kameráknál is megjelenjen a full-frame szenzor?
Az objektívek által vetített képek fő meghatározója, hogy mekkora méretű területre képezik le azt. Mivel a fotográfiában a Leica I megjelenése óta a 35mm-es film volt a standard, ezért ehhez a mérethez készültek az objektívek, ezeket szokták meg az emberek, ez volt a fotográfiai standard, a közös nyelv. Egy ettől eltérő leképzési területhez (nevezzük szenzorméretnek) ugyanazon objektívekhez teljesen más látószögek, ezáltal képkivágások tartoznak. Nem jobb és nem rosszabb, csak más. A full-frame szenzorok megjelenésével tudtak az emberek visszatérni az addig megszokotthoz.
A digitális tükörreflexes gépekkel párhuzamosan megjelentek egyéb, tükör nélküli (és mechanikus redőnyzár nélküli) megoldások is (bridge, compact gépek), de jellemzően a szenzor kiolvasás lassúsága miatti hátrányoknak köszönhetően csak a full-frametől jóval kisebb szenzorral rendelkeztek ezek, és a processzor kapacitás korlátai miatt (pl. lassú autófókusz, bár az arcot már akkor is felismerte) profi felhasználásra sem voltak alkalmasak.
2013-ban a Sony jelentkezett az első olyan full-frame tükör nélküli kamerával (MILC), az Alpha7-el, amit a többi gyártó még kétkedve fogadott, de az egy évvel később megjelent A7 II már bizonyította a tükör nélküli megoldás létjogosultságát, a 2018-ban megjelent A7 III, felhasználva a Sony házon belüli arcfelismerő technológiáját, tökéletesítve a DSLR-ekétől eltérő autófókuszálási megoldást, végérvényesen bebizonyította, hogy egy újabb technológiaváltás történt. Hamarosan követte a többi gyártó is, és megszületett a Mirrorless Interchangeable Lens Camera, azaz a MILC kategória, ami nyugdíjba küldte a DSLR rendszerű fényképezőgépeket.
A fő dolog, amiben változtak a korábbi SLR és DSLR gépekhez képest a tükör elhagyása, ami által a keresőben a valós kép helyett egy monitoron látjuk azt, amit az objektív lát. Ezzel együtt a tükör elhagyása miatt egy jóval kompaktabb váz kialakítására is lehetőség nyílt, bár ezt nem mindenki használta ki. A másik nagy változás az autófókusz rendszert illeti, ahol megjelent az AI, így képes a dolgokat felismerni (az emberi arc és szem mellett most már az állatokat, autókat, vonatokat, stb.), és annak megfelelően fókuszálni, ráadásul a szenzor egész területén. A korábbi fókuszálási hibák gyakorlatilag nullára csökkentek még mozgó dolgok, és kis mélységélesség esetén is. A következő lépés a mechanikus zárszerkezet elhagyása lesz, hiszen már most is adott a technológia a teljes full-frame szenzor egyidejű kiolvasására (Stacked szenzor), ami már kiküszöböli az eddigi, soros kiolvasás okozta képi hibákat, így szélsőséges körülmények között, azaz profi felhasználásra is alkalmas lesz a csak elektronikus zár használata. További előnye, hogy a mechnikai korlátok elhagyásával már csak a processzor kapacitása szab határt a sorozatfelvételi lehetőségeknek.
Szenzor méretek
A különböző gyártók más-más szenzorméretet használnak, illetve házon belül is általában 2 féle szenzorméretet kínálnak. A szenzorméret lehet 1”, micro 4/3, APS-C, full frame, középformátum, hogy a legfontosabbakat említsem.
Méreteik egymáshoz viszonyítva:
Az alapnak a 35mm-es filmből kiindulva a 35mm-es full-frame szenzort tekintjük (jellemzően 36x24mm méretű szenzorok), ehhez viszonyítjuk a többi szenzor tulajdonságait. Illetve a full frame szenzorhoz tartozó képkivágáshoz viszonyítunk mindent.
Mit jelent ez?
Vegyünk egy alap objektívet, az 50mm-es gyújtótávot (igazából 43mm a szenzor átlójából adódóan). Erre mondjuk, hogy a szemünkkel látottakhoz képest torzításmentesen képezi le a valóságot, nem nagyít, nem kicsinyít, megfelelő a kompresszálása. Ezzel az objektívvel a full frame szenzoron egy adott tárgytávolságra kapunk egy látószöget, egy képkivágást, egy kompressziót, illetve adott rekeszen egy háttérelmosást. Általában ezekkel a dolgokkal kapcsolatban van egy kis félreértés amikor különböző szenzorméretű gépeket hasonlítanak össze.
Ha minden beállítás marad, és kicseréljük a szenzorunkat egy kisebb szenzorra (pl. Aps-c, vagy micro 4/3), akkor mi történik, és mi az, ami nem változik?
Mivel az objektív a látottaknak csak egy kisebb területre (kisebb szenzorra) eső részét képezi le, így egy szűkebb látószöget azaz egy szűkebb képkivágást kapunk. A kép szélei le vannak vágva, azaz kroppolva (innen a crop szenzor kifejezés). A háttérelmosás nem változik, a kompresszió sem.
Akkor miért mondjuk, hogy a kisebb szenzoros géppel adott rekeszen kisebb a háttérelmosás?
A háttérelmosódás mértéke 3 dologtól függ. Az objektív rekeszállásától, a szenzor és a tárgy közti távolságtól, illetve a tárgy és a háttér közötti távolságtól. Ahhoz, hogy egy kisebb szenzoros fényképezőgéppel ugyanazt a képkivágást megkapjuk, mint a full frame géppel, hátrébb kell mennünk a szűkebb látószög miatt. Így viszont változik a tárgytávolságunk (nagyobb lesz), ezáltal növekszik a mélységélesség, és ezért lesz kevésbé elmosódott a hátterünk.
Ugyanez igaz a középformátumú gépre is, csak fordítva. Ott a full frame-el megegyező képkivágáshoz közelebb kell mennünk, így csökken a tárgytávolság, csökken a mélységélesség, tehát jobban elmosódik a háttér azonos rekeszen.
Tehát ezen összehasonlítás és szorozgatás csak az azonos képkivágás esetén releváns, és inkább csak egy viszonyítás számolása. Viszonyítás a standardhoz, a full frame-hez képest. Egy f2.8-as objektív nem lesz f3.2-es, meg f4-es objektív a kisebb szenzoron, az ugyanúgy f2.8-as lesz, ugyanúgy beenged sok fényt, csak az azonos képkivágásnál elérhető háttérelmosás mértéke lesz olyan, mint egy full frame gép f3.2-n, vagy f4-en.
Akkor minek vannak különböző szenzor méretek?
A kisebb szenzorok előnyei, hogy kisebb vázban elférnek, olcsóbbak, kisebb objektív is elég hozzájuk. Lásd Fujifilm f2 objektívjei az Aps-c szenzorhoz. Ezáltal egy kisebb, kompaktabb rendszert kapunk, amit szívesen viszünk magunkkal bárhova, és egy kisebb táskában is elfér. Hátránya az előbb említett kisebb háttérelmosás, illetve magasabb ISO értéken jobban zajosodik, bár ez manapság már nem igazán jelent problémát.
A full-frame szenzor előnyei leginkább a “full-frame look”. Nem igazán lehet megmagyarázni, egyszerűen az egész képi világ egy lépéssel feljebb van. A színek, és tónusok átmenetei, a mélysége a képeknek. Ezen kívül ez a standard szenzorméret, pl. egy 50mm-es objektív ezen adja az 50mm-es objektívhez tartozó látószöget. Hátránya, hogy nagyobb vázak kellenek hozzá, és az objektívek is lényegesen nagyobbak, és nehezebbek, és jóval drágábbak is. Viszont mivel ez a standard, így ehhez a rendszerhez kaphatóak a legváltozatosabb eszközök.
A középformátum még egy lépés felfelé a full frame-hez képest, viszont nagyobb váz kell hozzá, és nagy objektívek, így ez abszolút nem a sétálgatós rendszer. A Fujifilm szerint igen, de nem.:) Ezenkívül a szenzorok gyártási technológiájának köszönhetően nehezebb hibátlan középformátumú szenzort legyártani, ezért az ára is magasabb. A képi világa viszont az erre fogékony embereket mindezekért kárpótolja, és általában magasabb pixelszám is jellemzi ezeket a gépeket.
Összefoglalva minden szenzorméretnek megvannak az előnyei és a hátrányai, de ami korábban még technológiai hátrány volt (zajosodás, pixelsűrűség), az manapság már nem jellemző. Egy micro 4/3-os géppel is lehet fantasztikus képeket készíteni, de egy médium formátumhoz sem kell a legnagyobb állványt magunkkal cipelni.